Annyira örülök, hogy több, mint 2,5 hónap után ismét kiszabadulhattam a természetbe és a hosszú hétvégén tehettem egy látogatást az Alföld egyik legszebb vidékén, a Hortobágyon. Azt hiszem nemigen jártam még erre, talán a nemzeti parkban voltam még általános iskolás koromban egy verseny keretein belül, de ebben sem vagyok 100%-ig biztos. Viszont abban igen, hogy a Kilenclyukú hidat még sosem láttam ezelőtt. Danival és a családjával tehát felkerekedtünk, hogy megnézzük az Alföld kincses ládikáját, ami Budapesttől nagyjából 2 órányira található. Szerencsére azon a napon sikerült elutaznunk oda, amikor nem esett, és a felhők is csak ritkán takarták el a napot.
A településre magán az ominózus hídon keresztül lehet bejutni, így nehéz lett volna nem észrevenni, de nagy meglepetésemre sokkal kisebb volt, mint azt előzetesen gondoltam volna. Persze a szépségéből mit sem vesztett és pár perc alatt megszoktam a látványt. Amerre a szemem ellátott csak a zöldet látta, hiszen a vízinövények (is) burjánztak.
A Kilenclyukú hídról egyébként azt érdemes tudni, hogy 1827 és 1833 között zajlott az építése, egy régi fahíd helyett kívántak létrehozni egy strapabíróbbat. Povolny Ferenc tervei alapján készült el az akkori Magyarország leghosszabb, kőből készült hídja, a nép, vagyis leginkább azok számára, akik állataikat kívánták áthajtani a túloldalra. A kőhidat a 80'-as években újították fel, s azóta is a Hortobágy leghíresebb látványossága. Az államalapítás ünnepén minden évben megrendezésre kerül a hídi vásár is, melyben kézműves termékeket kínálnak eladásra a kofák.
Meglepődtem, mert egészen sokan voltak már az úton is, de amikor odaértünk láttuk, hogy ott sincsenek kevesen. Ezt leginkább a hosszú hétvégének tudtam be, annyira nem érdekelt, csak sajnos senkin az ég egy adta világon nem volt maszk, ami kicsit rosszul érintett, mert tudjuk, hogy a vírus nem tűnt el. Ennek ellenére persze jól éreztük magunkat és próbáltunk távol maradni a többi turistától.
Az úton is meglehetősen sok gólyát láttunk, volt ami mellettünk repült el, de a villanypóznákon is sok fészket lehetett látni, amikben ültek a lakóik. A Hortobágyon van egy Madárpark, ahova igaz, nem mentünk be, de kívülről megcsodáltuk az ott lakó gólyákat, azok bolyhos kicsinyeit és más madarakat is.
Még sosem láttam gémeskutat élőben, így mikor az egyikhez igazán közel lehetett menni nagyon megörültem. Az Alföld egyik jelképe régen hírközlő szerepet is betölthetett, hiszen a pásztoroknak ezzel tudták jelezni, hogy mikor van az itatás és az etetés ideje. Sokszor pedig arra is felhívta a figyelmet, hogy dél van, ami akkoriban egyenlő volt az ebéddel.
Apropó ebéd, a Hortobágyi Csárdában ebédeltünk, bár amikor odaértünk tele volt, de így is találtunk egy félreeső asztalt magunknak. Sajnos én sosem tudok kipróbálni helyi ínyencségeket, mert elég érzékeny a gyomrom, ezért általában rántott csirkemellet kérek körettel, s most is így tettem, hiszen mindig úgy vagyok vele, hogy azt nem lehet elrontani. Viszont itt sajnos ezzel mellélőttem, mert ahogy beleharaptam az első falatba, megéreztem, hogy zsírban sütötték ki, én pedig a zsírtól kifutok a világból. Persze ez nem az ő hibájuk volt, csak nem gondoltam volna.
A szokásos vásárban való nézelődés sem maradhatott el, ahonnan boldogan távoztam egy igencsak drága mágnessel, de mivel mindenhonnan hozok egyet, ahol járok, így nem volt más választásom. A többi áru pedig nagyon aranyos volt, zománcozott edények, vasorrú bábák és a többi szuvenír, amiket imádok nézegetni, de sosem vennék.
Ti jártatok már a Hortobágyon?
Ha igen, mi tetszett leginkább ott?
Ölel, Brigi♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése